Cirkusz és lánc

Elöljáróban annyit, hogy pocsék hangulatom van, volt és ez annak a szüleménye…


The GazettE alapú, de valószínűleg semmi köze nincs hozzá. Ezek az én érzéseim egy kifacsart módon bemutatva.


Jó olvasást!



Uruha szemszög:


Figyelem őket. Fáj látni, mit művelnek. Már megint vitatkoznak - oh nem kell itt nagy tányércsörömpölésre meg kiabálásra gondolni -; nem, itt egyszerű szavakról van szó, amik még csak nem is azt hivatottak közölni, amit igazából éreznek. Minden egyes kimondott hang fájdalmas, fáj mindkettejüknek, mégse fejezik be.
Kai kirohan a próbateremből, mintha még könnyeket is láttam volna a szemében.
- Elmentem papírokat intézni – és már csak a csukódó ajtó van mögötte.
Reita arca vöröslik a dühtől. Ruki fáradtan ül le a kanapéra és figyeli az eseményeket a tükörből, Aoi mellé telepszik, és szemével int, hogy kövessem a dobost. Nem kell szólni, megteszem magamtól. Komótosan leteszem gitárom és követem Kait.
Abban a kis tárgyalóban találok rá, ahol a papírjaink nagy részét tartjuk, na meg az összes olyan fontos dolgot, mint az általunk kiadott lemezekből egy-két példány meg Ruki összes tervezete, szóval minden, ami a bandához köthető.
A kanapén ül és kezeibe temeti arcát. Oda sétálok mellé, várom a vihart, de csak kétségbeesetten felnéz.
- Mit tettem? – suttogja – Fájt…- a következő pillanatban arra ocsúdok, hogy zokogva áztatja el a vállamat, mindenféléről hadovál összefüggéstelenül, és sír. Az örök mosolyog Kai sír, szipog a vállamon.
Én érzem ezt csak abszurdumnak?
A könnyek elfogynak, a légzés visszavált normálisba, lenyugodott. Feláll és neki áll szöszölni a papírokkal.
- Köszönöm – suttogja még nekem háttal. Szégyelli, hogy gyengének láttam; fél, hogy felhasználom ellene. Próbálja úgy eltünteti a könnyeit és orrot fújni, hogy ne vegyem észre. Végül ott hagyom a teremben, most csak egy váll kellet, hogy kiadhassa bánatát, nem szólhatok bele a dologba, nem tehetem meg, pedig úgy megtenném.

A napok tovareppenek, de a helyzet egyre rosszabb. Szaporodnak a Kai nélkül zajló próbák száma, és egyre többször találom a kis tárgyalóban, amint magában hullajtja könnyeit.
Reita struccpolitikát folytat és homokba dugja a fejét, ahonnan csak akkor húzza ki magát, ha bent van a dobos, és szól hozzá két gorombát.
A másik munkába menekül, hogy minél tökéletesebb legyen a következő turnénk.
- Hol van Kai? – kérdi Aoi, mikor szeretnénk meghallgatni az egyik számunk.
- Megkeresem – tápászkodok fel. Persze nem kell nagyon keresnem, tudom, hol találom meg ilyenkor, és igazam is van. Kényszeredetten rendezgeti a papírokat a kis irodában fülén telefonnal.
- Segíthetek? – kérdezem minél csendesebben, hogy ne zavarjam meg nagyon a beszélgetést. Felkapja a fejét és látom, hogy lesz a feszültségből megnyugvó arc. Pár szót még vált a telefon túl oldalán lévő egyénnel, majd leteszi.
- Meg hallgatnál? – kétségbe van esve, ez tisztán látszik, hát bólintok. – Kérlek, ne mond el senkinek, inkább felejtsd el – nem értem mire céloz, de megint bólintok.
Kicsit még mérlegel, végül leültet. Fel-alá járkál, majd inkább leül ő is egy székre. Nagy nehezen neki kezd, látom, az első szavak lassan buknak felszínre.
Olyan dolgokat tudok meg, amikről nem hittem volna, hogy lehetséges. Nem hittem volna, hogy ezek mozognak a háttérben.
Összefeküdt Reitával. Ezt még fel tudnám dolgozni, hogy baráti kézi segítség, de hogy Kai feláldozza a feneke szüzességét, az már kicsit sok. Ami még meglepőbb, ezek után úgy tettek mintha meg sem történt volna. Bár másnap még előkerült, és akkor Reita kérte, hogy felejtsék el. Kainak fájt, nagyon fájt, de meg tette. Szomorúságát leplezvén összejött egy lánnyal, aranyos volt és kedves, még én is emlékszem rá. Olyan, aki igazán megértette a kis dobost. Kai beleszeretett és el felejtette a basszerossal történt afférját, csak nem minden úgy sült el megint, ahogy kellet volna igazán. Reita kifogásolta a választottját, bántotta és még el is marta volna a leányzót, ha Kai nem választja szét az életét két részre, így hasadt meg először. Lett egy Kai, aki otthon van, aki mesél a benti gondjairól, aki örül, ha finom vacsorát kap, és örül, ha megölelik, és lett egy Kai aki itt bent él a munkájának és a zenén kívül más nem is létezik. A következő fájdalmas pont, mikor a hangok kifakultak és a ritmus más lett. Reita mindent gyorsan akart, hogy siessenek, hogy vad legyen az élet. Kai viszont már meg akart pihenni, kis békességre vágyott. Itt voltak apróbb összezördüléseik, nem sok, de párnak mi is fültanúi voltunk.
Végül jött az utolsó stádium, amit már mi is láttunk.
Kainál az utolsó csepp a pohárban, mikor Reita még abba is bele szólt, hogyan viszonyuljon az édesanyához, ami a kis dobosnak igen érzékeny pont az életében. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy az édesanyja elfogadja a barátnőjét, és még többet azon, hogy a barátnője kibírja az életet úgy, hogy ő turnézik.
A másik csepp - mert azért az utolsó csepp után van még egy, ami borítja a bilit -, a fent említett barátnő. A basszusgitáros kifogásolta, hogy túl sokat vannak együtt és a kislány elveszi tőle Kait. Megpróbálta összeugrasztani őket, csak valamit Reita sem vett számításba, nem véletlenül bírták ki olyan jól az egymástól való távollétet. Valami olyan kapocs van a lány és Kai között, amit még ő maga sem tudott elmagyarázni nekem. Végül a leányzó maradt, Kai pedig az őrület szélére sodródott.
Ha összevesznek Reitával, akkor lehet a bandának is vége, ha meg így marad, rövid időn belül kereshetünk egy új dobost, mert Kai idegei felmondják a szolgálatot.
A szóözön véget ér, Kai még szipog kicsit, majd felnéz.
- Felejtsd el, amit mondtam, kérlek – pislog párat, letörli kibuggyanni készülő könnyeit. Kihúzza magát és megyünk vissza a próbára.
Persze a fiúk csúnya szemeket meresztenek ránk, de végre nekiállunk. Kai szeretettel végig simít a dobfelszerelésén, mint aki búcsúzna tőle. Nem értem és azt hiszem nem is akarom észrevenni.
A szám felénél Kai ront, nem állunk meg csak fél szemmel csípem el Ruki értetlen pillantását a tükörben, majd az utolsó negyedben megint ront. Vége a számnak és Reita robban. Lehordja Kait és már csak annyit veszünk észre, hogy a dobos eltűnt, bár még látni vélem a szemeibe gyülekező árulkodó könnyeket.
- Most túl messzire mentünk – suttogom magam elé. Leülök a kanapéra és figyelem a kitörni készülő káoszt. Ruki a fejét fogja Aoi vígasztalja, ők már tudják, elég csak rám nézni. Ők már tudják, amit Reita még csak nem is sejt.
Ez volt az utolsó felvonás.
Reita által Kai nyakába rakott láncok eddig bírták. Nem lehet a végtelenségig húzni, feszíteni, mert egy szem lepattanhat. Itt megtörtént.


Kai nem válaszol a telefonhívásokra, sms-ekre, e-mailekre, semmilyen felé irányuló érdeklődésre. Nekem is csak egyszer veszi fel a telefont, megkér, mondjam meg a többieknek, jól van, majd jön, nyugodjunk meg, a menedzser és a főnökség tudja, amit tudniuk kell. Továbbítom az üzenetet. Ruki megnyugszik, és visszatemetkezik a papírjaiba. Aoi nem annyira hiszékeny, de nem foglalkozik többet a kérdéssel. Reita nem is figyel. Legalábbis akkor ezt hittem.
Egy hét telik el Kai nélkül. Pontosan abban az időpontban nyílik ki a terem ajtaja, mikor egy héttel ezelőtt becsukta maga mögött.
- Sziasztok! – köszön, de arcára nem ül ki az a jól ismert mosolya. Helyette a mellette álló egyénnek szalad fülig a szája. Hirtelen olyan mintha kettős látásom támadna.
- Bemutatom Tabane Yukant. A főnökség már mindent tud és elintézett. Betanítottam neki mindent, bár nem volt nehéz dolgom – itt halványan rá mosolyog a hasonmására. - Legyetek vele jók, és jobbak, mint velem.
Állam a padlón landol. Tessék, most mi is történt?
- Viszlát! - int búcsút.
- Kai… - nyöszörgi Reita.
Még egyszer visszanéz az ajtóból és ránk mosolyog.
- Vigyázatok rá jobban! – Még látom azt a keserűséget a szemében, amit akkor, mikor először sírta el nekem bánatát.
Mosolya olyan, mint az én Yutakámnak. Aztán itt hagyja a cirkuszt és leveti láncait.


Vége?