Cirkusz és lánc

Elveszteni valakit fájdalmas dolog. Főleg akkor amikor nem is igazán veszted el.... mert nem hal meg csak egyszerűen a barátságát veszíted el.
Nehéz a szívem.... Vasárnap este írtam "pár" sort ezzel kapcsolatban ami hirtelen eszembe jutott és a mai nap folyamán kibővítésre került... ezt tárom elétek:

Egy barát elvesztése fájdalmas dolog.
Az egész egy ritmus problémával kezdődött. Ő mindent gyorsan akart és azonnal, tegnapra. én a lassú víz partot mos típus vagyok, vagy inkább az akinek megalszik a tej a szájában (mindig csúfoltak ezzel). Egy darabig bírtam mellette a gyűrődést igyekeztem felvenni azt a hangzást, de nem tagadhatom meg önmagam a végtelenségig.
Én, én vagyok és nem más, Ő pedig nem volt ezt képes elfogadni.
Szeles nap volt mikor össze vitatkoztunk, sose veszekedtünk, mindig csak csendben bántottuk a másikat. Fájtak a szavak amiket mondott és az is amiket én vágtam hozzá. Üvölteni akartam mégse tettem, mindig mindent magamba folytok, utálom a veszekedést de még a nagyobb hangosabb szóváltást is. Menekülök a nézet eltérések elöl, mégis szítom őket.
Aztán jött a baj és az a nyamvadt hang. Másképp láttam és most először az életben nem engedtem neki. és tessék itt vagyunk. ülök az ágyam közepén ordítanék, zokognék, bármit csak ne öljön meg a csend és mindezek helyett csak ülök és bámulok magam elé, és nézem hogy vész el egy barátság a semmibe.
Én vagyok a hibás... mantrázom magamnak mint egy ima... Én bűnöm ... én rontottam el....
Lehet egy barátságot elrontani? képes erre az ember?
Másokkal mért megy olyan könnyen? Vele mért nem? Mit csináltam rosszul?Mért bántott? Miért akart helyettem dönteni?
Annyi kérdésem lenne amire ő tudja a választ és egyik sem helyénvaló.
Az én életemet a saját ritmusomban kell élnem... nem pedig máséban.
És megint itt van az a nyamvadt ritmus. Miért kell annyira sietni? Miért nem lehet lassítani? Mért kell mindent azonnal tegnapra? Nem lehet álmodni hosszú távra nézve?
Találtam valakit aki hasonló ritmusú mint én és elakarta marni mellölem. Nem bántam, nem zavart; inkább csak szét választottam őket, nem volt elég...
Nem elég neki hogy Ő van felül ő irányította a barátságunkat még ez is?
Elfáradtam. nem akarok oda figyelni hogy kinek mit, hogyan és mennyit mondok el. Csak ki akarom önteni valakinek a lelkem anélkül hogy bele szólna abba mit csinálok és olyan feltételek nélkül hogy "jaj mit gondolhat rólam?!"
Várom a holnapot hogy minden szebb legyen ha kell felveszem az álarcom és láncaimal együtt mosolygok a világnak, hogy minden rendben van.
De nem játszok sokáig a világ deszkáin, lassan felőröl a bánat...
Egy barát elvesztése fáj.

Később hozzá irt szöveg:
Nem értem mért bánkódok hisz sok barátom messze van tőlem, nem is tudok róluk semmit, mégis ez fáj a legjobban.
talán azért érzem ezt fájdalmasnak mert egyik messze lévővel se haragban váltam el csak egyszerűen eltűntünk a másik életéből. itt viszont harag van. olyan harag amit egy bocsánat késérs meglágyítana, de ha egyik túl büszke ahhoz, hogy kimondja a másik meg hiába várja... akkor ott nincs mit tenni.
Fáj hogy bele akart szólni az életembe. nem vagyok Ő nem tudok ugy viselkedni mint Ő.
hiába mondja hogy a szülőktől el kell válni én nem tudok.... nekem fontosak még akkor is ha mindenféle rosszat mondok róluk. nekem nagyon fontosak hisz tőlük kaptam az életem, enni, inni, fedelet a fejem felé és ami nagyon fontos szeretettet mert a szülök olyanok (legalábbis az enyémek) hogy a legnagyobb bánatot is egy mosollyal el tudják tüntetni és a legnagyobb fájdalmat egyetlen puszival be tudják gyógyítani, ha megdicsérnek örömmel és új hévvel veted bele magad a feladat elvégzésébe.
Csak mindenhol van egy kis buktató... néha az ember nem képes tovább elviselni a citromot ilyenkor kell egy barát segítsége. egy baráté aki nem ítélkezik aki nem mondja meg mit csinálj csak meg hallgat és annyit fűz hozzá "te szegény" aztán elmondja hasonló problémáit és te is rá mondod, hogy "te szegény" és itt már meg is oldódott a dolog. Másról kezdtek el beszélgetni és sokkal könnyebb mert valaki meg hallgatta a bánatod.

Ami még ide tartozik hogy megkaptam drága DK-tól hogy tényleg vérbeli író vagyok... lehet nem így foglamazott de nekem ez jött le belőle előre is meakulpa ha nem ezt akarta vele mondani. Szóval megkaptam, hogy tényleg író vagyok mert mikor Őt elveszíteni láttam akkor megkérdeztem hogy akkor most mi lesz azokkal a történetekkel amiket együtt írunk? mi lesz a Missing 2-vel? hisz az egy nagy projektünk. és most veszni látszik...
kifacsarodott módon megkaptam a kérdéseimre a választ.. igen én rontottam le a dolgot nem figyeltem oda  a másikra nem adtam meg neki mindent amit akart... teljes figyelmet a teljes szabadidőmet és nem álltam rendelkezésre minden áldott percben mikor szüksége lett volna rám.
Elvártam tőle a reakciókat... nem pedig csak vártam.
Igen ezt én rontottam el... Ő viszont megbántott nagyon mélyen. el akart szakítani a családomtól a páromtól és olyan emberektől akiket szeretek. Nekem fontos Ő is de ha nem kér bocsánatot nem tudok megbocsájtani és sajnos haragtartónak tartanak... pedig néha annyira elfelejtek dolgokat... de ez már egy következő történet lesz...
Zárom soraim hogy legyen feldolgozásra idő.. megyek tanulni végre kiírtam magamból mindent amint úgy érzetem ide érdemesnek tartok. akiket érdekel úgy is elolvassák akiket nem az meg vállat von felette.
Ezek után éljen az élet szép oldala csak találjam meg az optimista felem és ne mindig azt vegyem észre, hogy a pohár félig üres... (szeretem hogy rejtett pesszimista vagyok)
Megyek naplót írni meg tanulni...
Mindenki merjen nagyot álmodni és az álmait valóra váltani! és persze tegyen latomba olyan álmokat is amik szépek de tudjuk, hogy bilibe lóg a kezünk velük kapcsolatban (^.^)

Ui.: ezt még elfelejtettem: A cél és az álom közötti különbség, hogy célt a szülök barátok tűznek ki eléd meg az iskola munkahely az álmok a tieid... álmokat te váltsd valóra a saját erődből.