Egy hang

Sugdosnak a füledbe mit érezz, meg bökik a vállad erre figyelj vagy oda nézz.
A végén már azt se tudod mi az igaz és mi csak ámítás.

Itt vagy vagy ott vagy? Nem mindegy? A lényeg hogy abba hagyja a sugdosást, idegesítő... ez a bökdösés, és a színek kavalkádja ez a forgás... Kibírhatatlan.
Legyen már vége!

Be fogod a füled csak hogy csönd legyen, de nem ez a sutyorgás nem marad abba. Még egy pillanatra sem, és végül elhiszed, elhiszed amit mond, amit sugall, mindig neki van igaza. Te pedig bele törődve birka leszel végül, az ö kis fejős birkája.


Mikor birka vagy meg mondják mit csinálj, hogy csináld. Nagyon kényelmes, nincs semmi gondolkodni valód, egyszerűen robotolsz... S nem gondolkodsz.

Gondolkodnál? Minek azt, a hang azt mondja maradj nyugton ad enni, lesz mit inni, az mindegy milyen minőségű, az a lényeg hogy van.

Maradj magadnak, légy csöndben, tartsd a szád, ne hangoskodj, ne akarj sokkal többet, sőt ne akarj semmit, a rendszer mindent meg ad, amire szükséged van. Kényelmes mi? Ez jó így?

Hát a hatfrászt! Hagyjon békén ez a hang! Ne sugdosson ne böködjön! El megyek, el menekülök előle. Már csak kívülről figyelem az eseményeket, nézem a sok birkát... és felsóhajtva megsimogatóm éhező pocakom. Nem kapok enni, nem voltam jó kis birka.

Legyen vége a sugdosásnak, ne adj olyan tanácsot amit te se tartottál be!
Ne bököd a vállam, ne mutass olyan világot, ami nem is létezik!





A kikészült ideg most pedig el pihen...

Cirkusz és lánc

Elöljáróban annyit, hogy pocsék hangulatom van, volt és ez annak a szüleménye…


The GazettE alapú, de valószínűleg semmi köze nincs hozzá. Ezek az én érzéseim egy kifacsart módon bemutatva.


Jó olvasást!



Uruha szemszög:


Figyelem őket. Fáj látni, mit művelnek. Már megint vitatkoznak - oh nem kell itt nagy tányércsörömpölésre meg kiabálásra gondolni -; nem, itt egyszerű szavakról van szó, amik még csak nem is azt hivatottak közölni, amit igazából éreznek. Minden egyes kimondott hang fájdalmas, fáj mindkettejüknek, mégse fejezik be.
Kai kirohan a próbateremből, mintha még könnyeket is láttam volna a szemében.
- Elmentem papírokat intézni – és már csak a csukódó ajtó van mögötte.
Reita arca vöröslik a dühtől. Ruki fáradtan ül le a kanapéra és figyeli az eseményeket a tükörből, Aoi mellé telepszik, és szemével int, hogy kövessem a dobost. Nem kell szólni, megteszem magamtól. Komótosan leteszem gitárom és követem Kait.
Abban a kis tárgyalóban találok rá, ahol a papírjaink nagy részét tartjuk, na meg az összes olyan fontos dolgot, mint az általunk kiadott lemezekből egy-két példány meg Ruki összes tervezete, szóval minden, ami a bandához köthető.
A kanapén ül és kezeibe temeti arcát. Oda sétálok mellé, várom a vihart, de csak kétségbeesetten felnéz.
- Mit tettem? – suttogja – Fájt…- a következő pillanatban arra ocsúdok, hogy zokogva áztatja el a vállamat, mindenféléről hadovál összefüggéstelenül, és sír. Az örök mosolyog Kai sír, szipog a vállamon.
Én érzem ezt csak abszurdumnak?
A könnyek elfogynak, a légzés visszavált normálisba, lenyugodott. Feláll és neki áll szöszölni a papírokkal.
- Köszönöm – suttogja még nekem háttal. Szégyelli, hogy gyengének láttam; fél, hogy felhasználom ellene. Próbálja úgy eltünteti a könnyeit és orrot fújni, hogy ne vegyem észre. Végül ott hagyom a teremben, most csak egy váll kellet, hogy kiadhassa bánatát, nem szólhatok bele a dologba, nem tehetem meg, pedig úgy megtenném.

A napok tovareppenek, de a helyzet egyre rosszabb. Szaporodnak a Kai nélkül zajló próbák száma, és egyre többször találom a kis tárgyalóban, amint magában hullajtja könnyeit.
Reita struccpolitikát folytat és homokba dugja a fejét, ahonnan csak akkor húzza ki magát, ha bent van a dobos, és szól hozzá két gorombát.
A másik munkába menekül, hogy minél tökéletesebb legyen a következő turnénk.
- Hol van Kai? – kérdi Aoi, mikor szeretnénk meghallgatni az egyik számunk.
- Megkeresem – tápászkodok fel. Persze nem kell nagyon keresnem, tudom, hol találom meg ilyenkor, és igazam is van. Kényszeredetten rendezgeti a papírokat a kis irodában fülén telefonnal.
- Segíthetek? – kérdezem minél csendesebben, hogy ne zavarjam meg nagyon a beszélgetést. Felkapja a fejét és látom, hogy lesz a feszültségből megnyugvó arc. Pár szót még vált a telefon túl oldalán lévő egyénnel, majd leteszi.
- Meg hallgatnál? – kétségbe van esve, ez tisztán látszik, hát bólintok. – Kérlek, ne mond el senkinek, inkább felejtsd el – nem értem mire céloz, de megint bólintok.
Kicsit még mérlegel, végül leültet. Fel-alá járkál, majd inkább leül ő is egy székre. Nagy nehezen neki kezd, látom, az első szavak lassan buknak felszínre.
Olyan dolgokat tudok meg, amikről nem hittem volna, hogy lehetséges. Nem hittem volna, hogy ezek mozognak a háttérben.
Összefeküdt Reitával. Ezt még fel tudnám dolgozni, hogy baráti kézi segítség, de hogy Kai feláldozza a feneke szüzességét, az már kicsit sok. Ami még meglepőbb, ezek után úgy tettek mintha meg sem történt volna. Bár másnap még előkerült, és akkor Reita kérte, hogy felejtsék el. Kainak fájt, nagyon fájt, de meg tette. Szomorúságát leplezvén összejött egy lánnyal, aranyos volt és kedves, még én is emlékszem rá. Olyan, aki igazán megértette a kis dobost. Kai beleszeretett és el felejtette a basszerossal történt afférját, csak nem minden úgy sült el megint, ahogy kellet volna igazán. Reita kifogásolta a választottját, bántotta és még el is marta volna a leányzót, ha Kai nem választja szét az életét két részre, így hasadt meg először. Lett egy Kai, aki otthon van, aki mesél a benti gondjairól, aki örül, ha finom vacsorát kap, és örül, ha megölelik, és lett egy Kai aki itt bent él a munkájának és a zenén kívül más nem is létezik. A következő fájdalmas pont, mikor a hangok kifakultak és a ritmus más lett. Reita mindent gyorsan akart, hogy siessenek, hogy vad legyen az élet. Kai viszont már meg akart pihenni, kis békességre vágyott. Itt voltak apróbb összezördüléseik, nem sok, de párnak mi is fültanúi voltunk.
Végül jött az utolsó stádium, amit már mi is láttunk.
Kainál az utolsó csepp a pohárban, mikor Reita még abba is bele szólt, hogyan viszonyuljon az édesanyához, ami a kis dobosnak igen érzékeny pont az életében. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy az édesanyja elfogadja a barátnőjét, és még többet azon, hogy a barátnője kibírja az életet úgy, hogy ő turnézik.
A másik csepp - mert azért az utolsó csepp után van még egy, ami borítja a bilit -, a fent említett barátnő. A basszusgitáros kifogásolta, hogy túl sokat vannak együtt és a kislány elveszi tőle Kait. Megpróbálta összeugrasztani őket, csak valamit Reita sem vett számításba, nem véletlenül bírták ki olyan jól az egymástól való távollétet. Valami olyan kapocs van a lány és Kai között, amit még ő maga sem tudott elmagyarázni nekem. Végül a leányzó maradt, Kai pedig az őrület szélére sodródott.
Ha összevesznek Reitával, akkor lehet a bandának is vége, ha meg így marad, rövid időn belül kereshetünk egy új dobost, mert Kai idegei felmondják a szolgálatot.
A szóözön véget ér, Kai még szipog kicsit, majd felnéz.
- Felejtsd el, amit mondtam, kérlek – pislog párat, letörli kibuggyanni készülő könnyeit. Kihúzza magát és megyünk vissza a próbára.
Persze a fiúk csúnya szemeket meresztenek ránk, de végre nekiállunk. Kai szeretettel végig simít a dobfelszerelésén, mint aki búcsúzna tőle. Nem értem és azt hiszem nem is akarom észrevenni.
A szám felénél Kai ront, nem állunk meg csak fél szemmel csípem el Ruki értetlen pillantását a tükörben, majd az utolsó negyedben megint ront. Vége a számnak és Reita robban. Lehordja Kait és már csak annyit veszünk észre, hogy a dobos eltűnt, bár még látni vélem a szemeibe gyülekező árulkodó könnyeket.
- Most túl messzire mentünk – suttogom magam elé. Leülök a kanapéra és figyelem a kitörni készülő káoszt. Ruki a fejét fogja Aoi vígasztalja, ők már tudják, elég csak rám nézni. Ők már tudják, amit Reita még csak nem is sejt.
Ez volt az utolsó felvonás.
Reita által Kai nyakába rakott láncok eddig bírták. Nem lehet a végtelenségig húzni, feszíteni, mert egy szem lepattanhat. Itt megtörtént.


Kai nem válaszol a telefonhívásokra, sms-ekre, e-mailekre, semmilyen felé irányuló érdeklődésre. Nekem is csak egyszer veszi fel a telefont, megkér, mondjam meg a többieknek, jól van, majd jön, nyugodjunk meg, a menedzser és a főnökség tudja, amit tudniuk kell. Továbbítom az üzenetet. Ruki megnyugszik, és visszatemetkezik a papírjaiba. Aoi nem annyira hiszékeny, de nem foglalkozik többet a kérdéssel. Reita nem is figyel. Legalábbis akkor ezt hittem.
Egy hét telik el Kai nélkül. Pontosan abban az időpontban nyílik ki a terem ajtaja, mikor egy héttel ezelőtt becsukta maga mögött.
- Sziasztok! – köszön, de arcára nem ül ki az a jól ismert mosolya. Helyette a mellette álló egyénnek szalad fülig a szája. Hirtelen olyan mintha kettős látásom támadna.
- Bemutatom Tabane Yukant. A főnökség már mindent tud és elintézett. Betanítottam neki mindent, bár nem volt nehéz dolgom – itt halványan rá mosolyog a hasonmására. - Legyetek vele jók, és jobbak, mint velem.
Állam a padlón landol. Tessék, most mi is történt?
- Viszlát! - int búcsút.
- Kai… - nyöszörgi Reita.
Még egyszer visszanéz az ajtóból és ránk mosolyog.
- Vigyázatok rá jobban! – Még látom azt a keserűséget a szemében, amit akkor, mikor először sírta el nekem bánatát.
Mosolya olyan, mint az én Yutakámnak. Aztán itt hagyja a cirkuszt és leveti láncait.


Vége?

Szép álmokat!

Kedvenc álomba ringató elköszönéseim:

Jó éjszakát, szép álmokat, rózsás csókokat, ha nincs kivel a poki csücskivel!

Jön egy sárkány Napkeletről, álmot hozó végtelenből.
Tűzet okád, Téged akar, de ne félj!
Csak én küldtem egy jó éjt puszival.

Remélem ezek után mindenkinek szép mesebeli élményekben gazdag álma lesz.

Kiva élete

 Kiva élete:

A szabadban sétálok. Senki nem vesz tudomást rólam. Mért is tennék? Kóbor macska vagyok. Belenézek egy kirakatüvegbe. A látványom elborzaszt. Fekete rövidre nyírt hajam már nem látott fésűt hónapok óta. Fekete hegyes fülem hegyezem, viszket, koszos. Utálom magam. Rongyos ruháim még rajtam vannak, de már így is nagyon tépázott vagyok a gyerekek szívesen meg kergetnek.
Átsétálnék az úttesten - hatalmas fehér fénycsóva és duda koncert, egy fehér pihe esik az orromra csikizi, hapcizom. És minden elsötétül.
Sötétben ébredek. Egy romos házban és egy romos szobában vagyok. Felülök, egy ős öreg matracon feküdtem. Szárnysuhogás. Az ablak felé kapom a fejem, és ott ül valaki. Nem az a meglepő, hogy szárnya van, hanem az, hogy nem fáj semmim, és nem emlékszem semmire.
- Mért nem fáj? – emelem fel értetlenül a kezeimet. – hol vagyok? ki vagy? – tisztázzuk a fontosabb dolgokat. Az angyalszárnyas férfi közelebb lép. Ijedten menekülök a falhoz.
- Nyugalom. Shun vagyok. Ez – mutat körbe - pedig egy bontásra váró épület. A város szélén.
- Idáig cipeltél miért?
- Mi a neved?
- Kiva.
Most meglátom a bevillanó holdfénynél, hogy milyen férfiasan néz ki. Nem láttam még ilyen embert, deltás alkat, izmai nem látszanak ki teljesen, de bőre alatt ott játszanak. Szeme, pedig a legmélyebb kék, amit valaha láttam. Ruházata nem sok, csak egy farmer.
- Nyugalom – hangja körbe ölel – most aludj – olyan lágyan ejti a szavakat, elringat. Becsukom a szemem, és mély álomba merülök. Meleg és béke olyan rég nem éreztem ezt. Összegömbölyödöm.
Álmosan és csipásan ébredek, elgémberedtem. Hol vagyok?
- Nálam – feleli Shun – itt a törülköző, fürödj meg, és utána itt van ruha, vedd fel. Aztán majd beszélünk.
Éretlenül veszem át a dolgokat, amit a kezembe nyom. Betessékel egy ajtón. Ez már nem az a romos ház, ahol tegnap este el aludtam. Forró zuhany de jó is az. Kicsit pacsálok. Majd hogy ne feszítsem túl a húrt, kimászom. A törülköző olyan puha, vagy csak, azért mert már rég nem érintetem kellemes anyagot? A ruha meg egyszerűen menyei azokhoz a rongyokhoz képest, amit eddig viseltem.
Felöltözve és tisztán lépek ki az ajtón. És máris a nappaliban álok. Fényesen süt be a nap. Minden ragyog a tisztaságtól. A kanapén ott ül Shun. Előtte hatalmas puha, bolyhos szőnyeg, mögötte az ablak tárva nyitva. A szárnyai nincsenek teljesen kinyitva, kényelmesen ül. Semmi más nincs a szobában.
Leülök a szőnyeg szélére, tényleg olyan puha, amilyennek látszik.
- Jó reggelt – üdvözöl és mosolyog.
- Jó reggelt – köszönök vissza, bár nem érzem magam túl meggyőzőnek. – Köszönöm – bökök a nagy fekete pólóra és alatta lévő topra. És a rövid farmer, ami a térdemig ér. – Honnan tudtad a méretem?
- Sok mindenre oda kel figyelnem. De tetszik?
- Igen, köszönöm – meg engedek egy bátortalan mosolyt.
- Nos akkor indulhatunk is!
- Hova?
-A parkba! Mutatni szeretnék valami – hangja megint kellemes és megnyugtat. Bólintok és megyünk.
Mintha észre se vennének. Mezítlábam felmelegszik a betonon.
- Mért nem zavarja őket a szárnyad?
- Nézd csak – mutat előre ki kerülve a választ.
Arra nézek, amerre mutat. Egy kislány karjaiban egy fekete cica.
- Anna – suttogom.
- Pontosan – bólint Shun.
- De ö meghalt! – oda rohanok. Engem tart a kezében. De hogy lehet ez.
- Itt kapott meg téged igaz?
- Igen – szipogom – 3 csodálatos évet éltünk együtt és meg halt.
- Aztán elajándékoztak?
- Igen egy kis fiú kapott meg – emlékszem vissza és már ott is álunk. Pont a kezébe kerülök. 3 éves voltam itt, a srác, pedig nagyon szeretett. Ugyanúgy a parkba vagyunk csak egy padnál. Fekete bundám szépen ki kefélve és szemeim csillognak. Szomorú voltam Anna halála miatt, de Kennek köszönhetően tudtam felejteni. Ken megmutatta a mozgalmasabb játékokat, bár ö is beteg volt. Aztán az orvos azt javasolta Ken szüleinek, hogy rakjanak ki, mert miattam beteg a fiuk. Hát kitettek a parkba egy kartondobozban.
Egy idős hölgy jelenik, meg előttünk, sötétedik. Érzem, hogy rázza a hideg a dobozba lévő magamat, nézem.
- Mért tették ezt? – a sírás kerülget és megjelenik ö. A kedves Mana mama.
- Hát téged kiraktak? – csodálkozik, és lehajol a dobozhoz. Nyávogás a válasz. – van kedved jönni és nálam lakni? – melengetően kedves a hangja.
- Mana mama – elsírom magam.
- Mi a baj? Nem érezted jól magad nála? – szólal meg Shun.
- De, nagyon is csodás hónapokat töltöttem vele.
- Akkor mi a baj Kiva?
- Miattam ütötte el egy autó… - elcsuklik a hangom és Shunhoz bújok. Gondosan átölel. – És mi történt veled?
- Utcán kötöttem ki. És most itt vagyok – letörli a könnyeim.
- Nem, te velem jössz. – közli, és már megyünk is a baleset helyszínéről vissza abba a kellemes szobába. Elhelyezkedik a kanapén. Én a szőnyeget veszem birtokba.
- Mesélj – kéri.
- Mit? – csodálkozom.
- Milyen érzés, ha szeretnek? És mért nem mosolyogsz?
- Azok után, amiket láttam nem, nem tudok mosolyogni sok volt Anna, Ken és Mana mama. – megrázom a fejem. – mért akarod, hogy mosolyogjak?
-A mosolyod miatt jöttem el idáig, és nem akarom, hogy elmenj, kérlek, tölts velem egy hetet. – szép szemei szomorúak.
Sokat nem értek ebből, de mért ne?
- Szép hét lesz? – kérdezem.
- Csodálatos – somolyog és csillognak a szemei.
Elhelyezkedem a szőnyegen, valamiért béke tölt el, nem érzem magam veszélyben, csak furcsa az egész eddig bántottak az emberek, de ö valamiért más. Mintha tényleg nekem akarna jót, de miért? Elnyom az álom.
Kipihenten ébredek. Szétvet a játékosság.
- Csináljunk valamit. Menjünk el a parkba – kérlelem.
- Rendben.
És tényleg megyünk csodaszépen, süt a nap, és mintha a levegő is kellemesebb, frissebb lenne, mint szokott. Shun valahonnan előkerít egy labdát, és játszunk, sokat nevetek és délutánra el is fáradok. Lihegve a térdemre támaszkodom.



- Szeretem, mikor mosolyogsz – borzolja meg a hajam.
Válaszul rákacagok. Mintha minden gondom elszállt volna és egyszerűen csak boldog vagyok.
- Menjünk vacsorázni – ajánlja az angyal, én meg nem mondok nemet.
És ez csak az első nap volt. A napok rohamosan teltek volna, mert Murfi törvénye, hogy ha jól érzi magát az ember cicája, akkor minden gyorsabban eltelik.
Másnap elmentünk sétálni és a parkba piknikezni. Utána egy gyönyörű erdőben néztünk szét.
Néha már fájt a kacagás. Mókusokat kergethetem. Tiszta vizű patak körül játszottunk és olyan egyszerű és csodálatos volt ez az egész.
Aztán szöget ütött a fejemben a harmadik nap hogy mért ilyen minden.
- Shan te mikor jársz dolgozni?
- Nem hiszem, hogy ezt most kéne megbeszélnünk – sóhajtotta.
- De és én most szeretném megtudni. Az előző gazdáim minden reggel elmentek és este jöttek csak haza, és utána volt két nap, amit játékkal és beszélgetéssel töltöttek, és utána megint elmentek, te viszont nem mész. Miért?
- Aludj! – mély hangja megint körül ölel.
Álmosan ébredek. A szőnyegen fekszem, mintha elgémberedtem volna. Shan fest a kanapén ülve. Engem néz közben.
- Hogy tetszik? – mutatja felém a képet. A képen én fekszem össze gömbölyödve fekete bundám fénylik, és mintha mosolyognék a bajuszom alatt.
- Szép – suttogom. Közelebb kúszom hozzá. Lenéz és meg borzolja kusza tincseim. Dorombolva bújok a tenyeréhez.
Kint tombol a vihar.
- Mi történt?
- Megtudták hogy itt vagy! – feleli szomorúan, és mintha könny csillogna a szemében – önző voltam, nem engedtelek el, és most megbüntetnek érte.
- De mi a bűnöd?
- Nem érted? – tárja szét a kezét. – én egy hetet ígértem neked ahol minden csodás, és ahogy elnéztem, jól érezted magad, de közben kiderült, hogy mit tettem, és most nem mehetünk sehova míg el nem dől a kérdés… visszatartani egy lelket hatalmas bűn. – lehajtja fejét és nagyon szomorú.
Felkelek. Magammal húzom és elsétálunk az emeletre. Ott találok egy ágyat lefektetem - nem szól semmit.
- Aludj egy kicsit jót fog tenni, Anna is mindig jobban volt, ha aludt. – letörlök egy könnycseppet a szeméből és mennék ki.
- Maradj – kéri, és nagyon elhagyatottan néz rám. Leülök az ágy szélére. – még halálodban is boldogságot hozol – suttogja.
Nem értem, de ott maradok és elnyom az álom.
Kívülről látom az egészet. Egy kocsi elhajt és én egy kis fekete szőrcsomó amint arrébb kúszik, elkezd esni, és a pamacs is lerogy.
Távolodva nézem először csak az úttest aztán az utca a házak. Teljesen megszűnik a mellkasomban a fájdalom. Mintha már senki nem bánthatna.
Az ég felé fordulok.
Ismerős arcok jelenek meg újra szeretet és béke vesz körül, jól érzem magam. És már semmi nem olyan rossz így innen a magasból nézve Anna átölel, és ott van Mana mama. Meg még sok kedves arc, akik szeretettel fogadnak.

Írta: Nigayami