Mért van az hogy akár hányszor valakit ki akarok húzni a csávából mindig valakit akkor nekem fáj?
Mindenki akart egyszer már tutira öngyilkos lenni. én is akartam, én is el akartam dobni az életet. csak azért nem sikerült mert nem szeretem a fájdalmat. Na jó ez sántít... nem véletlenül van csomó karmolás hege a kezemen. Nem azért mert szeretem a fájdalmat és mazochista lennék, hanem mert a fájdalom tudatta velem hogy még élek. Akkoriban nagyon inger szegény volt a környezetem... ha meg inger ért bármi történt el bújtam. féltem a változástól...
Vajon mikor nőttem ki a fájdalomból? Mikor lett más a mutató?
Nem tudom csak azt tudom hogy most már nincs erős késztetésem arra hogy szét vakarjam a karom, büntetésből, idegesség levezetésből... kinek mi... mindig más volt az ok, és a hegek csak gyűltek.
Szégyellhetném is az életem azon részét ami ennyire sötét, mégse teszem. Miért szégyelljem? Én is voltam lázadó. Én is akartam világ végét! Én is csináltam hülyeségeket, mondtam rosszat, tettem ügyetlenül dolgokat. Mégis megtanultam a leckét.
Itt vagyok, nem mondom hogy felnőttem mert addig bizton gyerek vagyok míg a szüleim élnek mert nekik mindig a pici lányuk leszek... mégis. Mégis itt vagyok és nem lettem öngyilkos... hogy végül is miért nem azt máig nem tudom megmondani... Nem vitt rá a lélek? Kitudja... vagy találtam valamit ami miatt érdemes volt élni akkor és ott.
Mégis most beszélgettem egyik ismerősömmel erről és olyan régi sebeket szakított fel...
Nem akartam el felejteni a múltat de szeretek róla meg felejtkezni fájdalmasak az emlékek, nem akarok arra a magamra emlékezni, mégis mikor meg teszem fájó sebek szakadnak fel.
Most mégis... mit lehet ilyenkor csinálni?
A sebek fájnak, de az idő az egyetlen ami begyógyítgatja.... más nem igazán...
Mindenki volt örült és lökőt... én még most is az vagyok...
Mért ki ne lenne az amikor oylan álmai vannak mint nekem? (De ez már egy másik tészta... XD)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése