Állok a tükör előtt és a fejembe tódulnak nem kívánatos
gondolatok, nézem a mögöttem ácsorgót… el fancsalodok. Tényleg ezt akartam?
Tényleg egy ilyet akartam? El tudom viselni egy életen át? Igen el tudom
viselni, sőt kedvelem is, mert olyan van benne, amit eddig másban nem találtam
meg. Mégis ahogy a tükörben nézem. Az alkata. Olyan… olyan kiábrándító. Talán
én várok sokat és nem tudok megelégedni azzal amim van? De hisz mindenem meg van,
amit akartam. Szeret, megteszi azt, amit mások nem, nagyjából úgy fogad el,
ahogy vagyok. Olyan szinten lelki társam, amit sok embertől még csak remélni se
lehet.
Maradok, aki vagyok és ö lesz a mindenem. Ne vágyjak olyanra,
mai nem lehet az enyém. Olyannak örüljek, ami van. Igen ezt kell tennem. Sokkal
többet ér egy biztos pont, mint egy olyan dolog hogy széles izmos váll olyan karok,
amik sose fáradnak. Nem olyan váll kell, ami vigaszt nyújt és olyan karok
kellenek amik tudnak ölelni szeretettel, vigasztalással, szerelemmel.
Igen. Ezt kell tennem, éreznem!
Nyelvet nyújtok a tükörre és hátat fordítok neki megölelem a
mögöttem állót és nevetek, mondván látom a saját hibáimat és tudom hogy azért
is kedvel.
Igen a hibáim.
Sok hibám van, köztük számtalan rosszabbnál is rosszabb, de
csak egyet emelek ki: nem hiszek önmagamban. Ha hinnék magamban, elfogadnám azt,
amim van és akkor nem vágynék többre szebbre jobbra sápítozva hogy úgy se kapom
meg. Hisz látnom kell abban a jót a szépet amim van.
A tükör elhalványul, de az érzés megmarad. Én, én vagyok, ö
pedig magamért szeret, és ez így van helyén.
Azt hiszem mára elég az önmarcangolásból.
Jó éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése