Mégis fáj... igen a fájdalom oka egy mosolygó egyén aki másról se tud beszélni most épp mikor épp nagyon fáj mindenem hogy ö most ültet ide oda amoda. Elfelejtette mit kértem tőle... de nem baj. Hisz így van ő nekem. Mert őt válaszoltam.
Fáj... a mellkasomban a nyomás lassan feloldódik, igen könnyebben jön a levegő, remélem vissza kapom őt.
Nagyon szeretném!
Most rá kell ébrednem, hogy képes vagyok önmagamat és másokat is becsapni, kitűnően csinálom.
Igen a megtévesztés mesterévé váltam. A szüleimnek fogalma sincs arról milyen is vagyok valójában, csak felszínesen ismernek, nem tudják miért mit és hogyan szeretek.
Aztán itt vannak azok akikkel barátságot kötök... Vajon miért vagyok ennyire félszeg és kimért velük? Mért nem tudok úgy meg nyílni? Oh itt a válasz nem rég döfött hátba valaki olyan aki nem is igazán volt a barátom... csak én hittem annak... de mi a barát?
Egy olyan személy akire akkor is számíthatsz ha másra már nem? Vagy valaki olyan, aki mindig meghallgat? Nem tudom... nekem már hiányzik az amikor igazán tudok valamit elmondani másoknak... mert nem érzem úgy, hogy bárkiben is megbízhatnék...
"Tudom ám, ha otthon feltárnám lelkemet, megszakadna minden szív."
Mi van igazából a szívemben?
Káosz? Rombolás, vagy esetleg romlottság? Mi vagyok én igazából? Nem tudom... És nem is fogom sose megtudni...
Fáj a lelkem hogy anyám csak azt látja amit látni akar, mert nem lát el oda ahova igazán kéne...
Kérdi miért nem beszélek vele? Egyszerű: nem kíváncsi rám...
kérdezik sokan mért panaszkodom? Egyszerű... mert nem történik sok jó velem, nagy a nyomás... és még több a fájdalom... El kel döntenem mit miért fogok feláldozni. Erről szól a felnőtté válás? hogy beáldozunk bizonyos dolgokat hogy megszerezzünk mást?
Nem akarom! én nem akarok ilyen felnőtt lenni! Nem akarok semmit feláldozni semmiért! Szeretnék mindent és semmit!
Szeretném vissza kapni azokat akiket szeretek, szeretném ha békén hagynának... szeretnék újra írni... olvasni sokat, szabadnak lenni, de úgy érzem erre sok lehetőségem nem lesz megint.
Fáj hogy nem látja mit miért teszek. Elakarja venni tőlem az utolsó ments váramat! Elakarja venni a könyveket... azokat a könyveket amik nekem a menekülést jelentik. A menekülést egy olyan világból amibe "belekényszerítettek". Mert úgy érzem magam mint a vágó hidra szánt malac. Ott van felettem a kasza és bármikor lecsaphat. Folytonos kényszer érzés hogy meg kell felelnem, szörnyű... Helyt kell állnom mindenhol és mindenki előtt perfektnek kell lennem.
Amit ránk erőltetnek... és én még azt hittem hogy nincs rajtam nyomás... pedig van, nem is kevés és nem is kicsi. Mikor valaki azt mondja hogy rajtad nem is látszik... kinevetem mert nem fogom meg mutatni, igen nem mutathatom meg mert akkor gyengének titulál, és ha valaki szemében gyenge leszek akkor az már csak szánalmat és sajnálatot érez csak irányomba. Azt pedig nem tűröm el. Akinek megmutatom azt mi fáj és mennyire az meg képes és a fejemhez vágja, hogy csak nyavalyogni tudok.
Igazodjon ki a világon meg az emberiségen a pitypang! Én nem fogok! Elegem van az elvárásokból! Önmagam akarok lenni!!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése