Fáj felismerni

Fájdalom hasit fejembe és szemembe. Fáj beismerni elvesztem...
Miért vesztem el miért fáj? Oh a válasz oly egyszerű mint az 1X1.
Nem számítok csak "Senkinek" és fáj hogy oly gyermekien vágytam rá hogy meg történjen valami és a második pofára esésnél elegem lett.
Irigy vagyok olyan emberekre akiket soha nem láttam mert olyan barátjuk van amilyet én szerettem volna, vagy csak szeretnék egy olyat is. Nem tudom, nem tudok mit kezdeni a szanaszét szaggatott lelkemmel.
Fáj hogy szüleim hülyének néznek hogy olyat várnak el amit nem csinálhatok meg mert képtelen vagyok rá vagy egyszerűen nagyobb a szabadság vágyam mint az hogy velük legyek... nem akarom elveszíteni őket de azt se akarom hogy miattuk veszítsem el azt akit jelenleg eléggé meg kedveltem ahhoz hogy ne akarjam kitenni a szűrét a világomból.
Nem tudok két felé szakadni. Nem is akarok, fáj így látni a világot. fáj tudni hogy akire most szükségem lenne nem lesz elérhető, megvonja magától függőségem és nem hajlandó felvenni velem a kapcsolatot. Fáj látni mennyire nem számítok neki. Nem érdekli mi van velem leveleimre nem válaszol, nem érdekli egyáltalán semmi ami velem kapcsolatos. Olyan mintha mikor fel ajánlottam volna neki hogy jöjjön el hozzám nem is igazán akarta volna... mintha csak egy részem érdekelte volna és nem az egész. Tudom hogy nem vagyok egy egyszerű eset és azt is tudom hogy képtelenség kiismerni mert mindig tudok valami újat mutatni, legalábbis M ezt mondta. Mégis olyan érzésem van hogy Dante nem kíváncsi rám... Nem érdekli hogy én szeretnék vele beszélni megint éjszakákon át hogy jó lenne meg tárgyalni pár kérdést. A félelmeinket kivesézni... De úgy néz ki csak nekem volt fellángolás először... Csak én vágytam rá... én akartam igazán ezt a barátságot. Miért fáj rájönni hogy csak egyoldalú a dolog?
Miért fáj tudni hogy anyám már megint becsapott és hogy aggódhattam egész nap... és hogy hiába hívogattam nem érdekelte.
Fáj rájönni hogy amit igazán szeretnék sose kapom meg... Mert túl gyenge vagyok kiállni magamért anyám ellen...
szerdán mentünk volna szemüveget csináltatni, megcsináltam ezt azt amazt... sőt még olyat is amihez már végképp nem volt kedvem... vártam vártam... aztán be lett nyögve hogy akkor nem kösz én ma nem... mondom oké akkor én most húztam... kaptam pénzt erre arra végül megoldódott...
voltam külföldön na nem kell messzire gondolni csak Bécsbe mentünk el, élveztem az utat, végre olyan részeit is megnéztem ahol nem jártam. Csak ne rohangáltunk volna... aztán tegnap sikeresen megint rosszul sült el a nap. Úgy volt meg beszélve hogy találkozok anyuval mikor fel kell a húgom, de a húgom nem kelt fel utána már hiába hívogattam anyuékat hogy mi van azóta nem is telefonálok nekik. Egyszerűen nem érdekelnek. Nem akarom hogy fájjon. Nem akarom hogy még jobban belém tapossanak. elég volt a fájdalomból.
Oh és persze a megkoronázása az egésznek az volt hogy "Senki" teljesen bele lovalta magát abba hogy találkozunk mert én tényleg szerettem volna nem csak találkozni de még palacsintát sütni is... és tessék Aby jött látott győzött... "Senki"  meg féltékeny és sajnos tudom hogy utálja Abyt ezért próbáltam őket külön tartani de sajnos a barátaimat nem adom, ők velem járnak minden tekintettben. Fáj hogy egyszerűen ennyire utál valakit aki az egyik felem részévé vált. És tudom hogy ez nem viszonzatlan érzelem.
Miért van az hogy nem vagyok képes mindenhol 100%-os teljesítményt nyújtani? Otthon a családomnak, másik otthon a páromnak, barátoknak... ismerőknél...
Lassan úgy érzem inkább vagyok Danténak egy ismerős mint egy jó barát akivel mindent meg tud beszélni. Eleinte nem zavarta hogy pár évvel idősebb vagyok mint ő... akkor most miért? Ennyit számítana 6 év? eddig mért nem nyafogott miatta hogy te túl öreg vagy nem érted meg a gondolataimat... vagy én öntöttem rá túl sokszor a problémáimat? Lehet ez is az én hibám?
Mert persze minden mindig az én hibám...
Megyek mert teljesítenem kell mint kukacok-kukaca alias fő kritika mondó.
Legyen szép napja azoknak akik ide tévednek és nem komoruljanak el csak mert én az vagyok, odakint ragyog a nap én mégis behúztam a sötétítő függönyt nem vagyok kiváncsi a világra mert az se kiváncsi rám.