Kiva élete:
A szabadban sétálok. Senki nem vesz tudomást rólam. Mért is tennék?
Kóbor macska vagyok. Belenézek egy kirakatüvegbe. A látványom
elborzaszt. Fekete rövidre nyírt hajam már nem látott fésűt hónapok óta.
Fekete hegyes fülem hegyezem, viszket, koszos. Utálom magam. Rongyos
ruháim még rajtam vannak, de már így is nagyon tépázott vagyok a
gyerekek szívesen meg kergetnek.
Átsétálnék az úttesten - hatalmas
fehér fénycsóva és duda koncert, egy fehér pihe esik az orromra csikizi,
hapcizom. És minden elsötétül.
Sötétben ébredek. Egy romos házban és
egy romos szobában vagyok. Felülök, egy ős öreg matracon feküdtem.
Szárnysuhogás. Az ablak felé kapom a fejem, és ott ül valaki. Nem az a
meglepő, hogy szárnya van, hanem az, hogy nem fáj semmim, és nem
emlékszem semmire.
- Mért nem fáj? – emelem fel értetlenül a
kezeimet. – hol vagyok? ki vagy? – tisztázzuk a fontosabb dolgokat. Az
angyalszárnyas férfi közelebb lép. Ijedten menekülök a falhoz.
- Nyugalom. Shun vagyok. Ez – mutat körbe - pedig egy bontásra váró épület. A város szélén.
- Idáig cipeltél miért?
- Mi a neved?
- Kiva.
Most
meglátom a bevillanó holdfénynél, hogy milyen férfiasan néz ki. Nem
láttam még ilyen embert, deltás alkat, izmai nem látszanak ki teljesen,
de bőre alatt ott játszanak. Szeme, pedig a legmélyebb kék, amit valaha
láttam. Ruházata nem sok, csak egy farmer.
- Nyugalom – hangja körbe
ölel – most aludj – olyan lágyan ejti a szavakat, elringat. Becsukom a
szemem, és mély álomba merülök. Meleg és béke olyan rég nem éreztem ezt.
Összegömbölyödöm.
Álmosan és csipásan ébredek, elgémberedtem. Hol vagyok?
- Nálam – feleli Shun – itt a törülköző, fürödj meg, és utána itt van ruha, vedd fel. Aztán majd beszélünk.
Éretlenül
veszem át a dolgokat, amit a kezembe nyom. Betessékel egy ajtón. Ez már
nem az a romos ház, ahol tegnap este el aludtam. Forró zuhany de jó is
az. Kicsit pacsálok. Majd hogy ne feszítsem túl a húrt, kimászom. A
törülköző olyan puha, vagy csak, azért mert már rég nem érintetem
kellemes anyagot? A ruha meg egyszerűen menyei azokhoz a rongyokhoz
képest, amit eddig viseltem.
Felöltözve és tisztán lépek ki az
ajtón. És máris a nappaliban álok. Fényesen süt be a nap. Minden ragyog a
tisztaságtól. A kanapén ott ül Shun. Előtte hatalmas puha, bolyhos
szőnyeg, mögötte az ablak tárva nyitva. A szárnyai nincsenek teljesen
kinyitva, kényelmesen ül. Semmi más nincs a szobában.
Leülök a szőnyeg szélére, tényleg olyan puha, amilyennek látszik.
- Jó reggelt – üdvözöl és mosolyog.
-
Jó reggelt – köszönök vissza, bár nem érzem magam túl meggyőzőnek. –
Köszönöm – bökök a nagy fekete pólóra és alatta lévő topra. És a rövid
farmer, ami a térdemig ér. – Honnan tudtad a méretem?
- Sok mindenre oda kel figyelnem. De tetszik?
- Igen, köszönöm – meg engedek egy bátortalan mosolyt.
- Nos akkor indulhatunk is!
- Hova?
-A parkba! Mutatni szeretnék valami – hangja megint kellemes és megnyugtat. Bólintok és megyünk.
Mintha észre se vennének. Mezítlábam felmelegszik a betonon.
- Mért nem zavarja őket a szárnyad?
- Nézd csak – mutat előre ki kerülve a választ.
Arra nézek, amerre mutat. Egy kislány karjaiban egy fekete cica.
- Anna – suttogom.
- Pontosan – bólint Shun.
- De ö meghalt! – oda rohanok. Engem tart a kezében. De hogy lehet ez.
- Itt kapott meg téged igaz?
- Igen – szipogom – 3 csodálatos évet éltünk együtt és meg halt.
- Aztán elajándékoztak?
-
Igen egy kis fiú kapott meg – emlékszem vissza és már ott is álunk.
Pont a kezébe kerülök. 3 éves voltam itt, a srác, pedig nagyon
szeretett. Ugyanúgy a parkba vagyunk csak egy padnál. Fekete bundám
szépen ki kefélve és szemeim csillognak. Szomorú voltam Anna halála
miatt, de Kennek köszönhetően tudtam felejteni. Ken megmutatta a
mozgalmasabb játékokat, bár ö is beteg volt. Aztán az orvos azt
javasolta Ken szüleinek, hogy rakjanak ki, mert miattam beteg a fiuk.
Hát kitettek a parkba egy kartondobozban.
Egy idős hölgy jelenik, meg előttünk, sötétedik. Érzem, hogy rázza a hideg a dobozba lévő magamat, nézem.
- Mért tették ezt? – a sírás kerülget és megjelenik ö. A kedves Mana mama.
-
Hát téged kiraktak? – csodálkozik, és lehajol a dobozhoz. Nyávogás a
válasz. – van kedved jönni és nálam lakni? – melengetően kedves a
hangja.
- Mana mama – elsírom magam.
- Mi a baj? Nem érezted jól magad nála? – szólal meg Shun.
- De, nagyon is csodás hónapokat töltöttem vele.
- Akkor mi a baj Kiva?
- Miattam ütötte el egy autó… - elcsuklik a hangom és Shunhoz bújok. Gondosan átölel. – És mi történt veled?
- Utcán kötöttem ki. És most itt vagyok – letörli a könnyeim.
-
Nem, te velem jössz. – közli, és már megyünk is a baleset helyszínéről
vissza abba a kellemes szobába. Elhelyezkedik a kanapén. Én a szőnyeget
veszem birtokba.
- Mesélj – kéri.
- Mit? – csodálkozom.
- Milyen érzés, ha szeretnek? És mért nem mosolyogsz?
-
Azok után, amiket láttam nem, nem tudok mosolyogni sok volt Anna, Ken
és Mana mama. – megrázom a fejem. – mért akarod, hogy mosolyogjak?
-A mosolyod miatt jöttem el idáig, és nem akarom, hogy elmenj, kérlek, tölts velem egy hetet. – szép szemei szomorúak.
Sokat nem értek ebből, de mért ne?
- Szép hét lesz? – kérdezem.
- Csodálatos – somolyog és csillognak a szemei.
Elhelyezkedem
a szőnyegen, valamiért béke tölt el, nem érzem magam veszélyben, csak
furcsa az egész eddig bántottak az emberek, de ö valamiért más. Mintha
tényleg nekem akarna jót, de miért? Elnyom az álom.
Kipihenten ébredek. Szétvet a játékosság.
- Csináljunk valamit. Menjünk el a parkba – kérlelem.
- Rendben.
És
tényleg megyünk csodaszépen, süt a nap, és mintha a levegő is
kellemesebb, frissebb lenne, mint szokott. Shun valahonnan előkerít egy
labdát, és játszunk, sokat nevetek és délutánra el is fáradok. Lihegve a
térdemre támaszkodom.
- Szeretem, mikor mosolyogsz – borzolja meg a hajam.
Válaszul rákacagok. Mintha minden gondom elszállt volna és egyszerűen csak boldog vagyok.
- Menjünk vacsorázni – ajánlja az angyal, én meg nem mondok nemet.
És
ez csak az első nap volt. A napok rohamosan teltek volna, mert Murfi
törvénye, hogy ha jól érzi magát az ember cicája, akkor minden
gyorsabban eltelik.
Másnap elmentünk sétálni és a parkba piknikezni. Utána egy gyönyörű erdőben néztünk szét.
Néha
már fájt a kacagás. Mókusokat kergethetem. Tiszta vizű patak körül
játszottunk és olyan egyszerű és csodálatos volt ez az egész.
Aztán szöget ütött a fejemben a harmadik nap hogy mért ilyen minden.
- Shan te mikor jársz dolgozni?
- Nem hiszem, hogy ezt most kéne megbeszélnünk – sóhajtotta.
-
De és én most szeretném megtudni. Az előző gazdáim minden reggel
elmentek és este jöttek csak haza, és utána volt két nap, amit játékkal
és beszélgetéssel töltöttek, és utána megint elmentek, te viszont nem
mész. Miért?
- Aludj! – mély hangja megint körül ölel.
Álmosan ébredek. A szőnyegen fekszem, mintha elgémberedtem volna. Shan fest a kanapén ülve. Engem néz közben.
-
Hogy tetszik? – mutatja felém a képet. A képen én fekszem össze
gömbölyödve fekete bundám fénylik, és mintha mosolyognék a bajuszom
alatt.
- Szép – suttogom. Közelebb kúszom hozzá. Lenéz és meg borzolja kusza tincseim. Dorombolva bújok a tenyeréhez.
Kint tombol a vihar.
- Mi történt?
-
Megtudták hogy itt vagy! – feleli szomorúan, és mintha könny csillogna a
szemében – önző voltam, nem engedtelek el, és most megbüntetnek érte.
- De mi a bűnöd?
-
Nem érted? – tárja szét a kezét. – én egy hetet ígértem neked ahol
minden csodás, és ahogy elnéztem, jól érezted magad, de közben kiderült,
hogy mit tettem, és most nem mehetünk sehova míg el nem dől a kérdés…
visszatartani egy lelket hatalmas bűn. – lehajtja fejét és nagyon
szomorú.
Felkelek. Magammal húzom és elsétálunk az emeletre. Ott találok egy ágyat lefektetem - nem szól semmit.
- Aludj egy kicsit jót fog tenni, Anna is mindig jobban volt, ha aludt. – letörlök egy könnycseppet a szeméből és mennék ki.
- Maradj – kéri, és nagyon elhagyatottan néz rám. Leülök az ágy szélére. – még halálodban is boldogságot hozol – suttogja.
Nem értem, de ott maradok és elnyom az álom.
Kívülről
látom az egészet. Egy kocsi elhajt és én egy kis fekete szőrcsomó amint
arrébb kúszik, elkezd esni, és a pamacs is lerogy.
Távolodva nézem
először csak az úttest aztán az utca a házak. Teljesen megszűnik a
mellkasomban a fájdalom. Mintha már senki nem bánthatna.
Az ég felé fordulok.
Ismerős
arcok jelenek meg újra szeretet és béke vesz körül, jól érzem magam. És
már semmi nem olyan rossz így innen a magasból nézve Anna átölel, és
ott van Mana mama. Meg még sok kedves arc, akik szeretettel fogadnak.
Írta: Nigayami
