Mostanában, hogy egyre többet vagyok társoságokban rá ébredtem, hogy nekem igazából nincs is hova forduljak.
Végig nézve az embereken, akikkel össze hoz a mindenap, rájövök hogy egyiknek se tudok megnyílni. Túl mélyen él még egy seb, amit foltozok, de ennek "köszönhetően" senkit nem engedek közel.
Benne vagyok rengeteg közösségbe, de nem érzem azt hogy törödnének velem, vagy figyelnének rám, mindenki fujja a maga furujáját, és senki nem törödik azzal, hogy mi van a másikkal....
Aztán erre ott a kontra, hogy mikor valamit kiírok, mert mostanában én is faszbukon élek, akkor jönnek rá a válaszok.
Bár nem tudom, hogy azt jelenti törödnek e velem, avagy csak azért válaszolnak mert ök is ott vannak és hirtelen az ugrott fel elöttük mint friss infó és akkor rögtön válaszolnak rá.
Az érzés viszont meg maradt, itt nyomja a mellkasom, senkinek nem tudok kiönteni, mert senkitől sem azt a reakciót kapom amit én adnék, egyik ismerös lereagálná, amásik ismerös közölné, hogy ne panaszkodjak annyit, harmadik még csak rá se bagózna....
És ezt a sort még folytathatnám... pontosan tudom melyikük hogy reagálná le a dolgokat. Elszomorit, hogy egyik se úgy ahogy jól esne, vagy szeretném.
A többiekhez meg nem merek bizalommal fordulni, mert miért forduljak hozzájuk, nem fordulnak ők se hozzám, nem érzem azt hogy kellenék nekik. Mert nekik is meg van a maguk baráti köre, én meg sehova nem illek bele.
Rengeteg tárosságról mondják hogy befogadók, nos nem... nem azok, nem fogadnak el feltételek nélkül, és hiába mosolyogsz rájuk csak hidegen elfordulnak. Kedves probáltam lenni az egyikkel, és besértődött, mert semmi közöm a magándolgaihoz, ahelyett hogy azt mondta volna hogy: ne haragudjak, de nem osztaná meg velem. Milyen máshogy hangzik.... Pedig csak különbözö szavakat rakunk egymás után. Az egyikkel megbűntjuk a kedvesen érdelődött, a másikkal pedig szintén kedvesen elutasitjuk az érdeklődését.
Mindegy...
Egyszerüen nem értem az embereket.
Most valahogy ugy érzem sehova se illek oda.
A családtól való félig elszakadás miatt, most még otthon se tudok mit kezdeni magammal, azon kivül hogy takaritok, fözök, takaritok és mindent megcsinálok, amit mondanak, mert magamtól nem jön.
Nem vagyok jó semmire, és senki nem tart képesnek semmire. Hajtom magam betegségig, mindenben meg akarok felelni mindenkinek. Nem jó ez igy...
Változni szeretnék, változok is, szépen lassan.... de nem találom önmagam...
Nem találom magam és igy nem találok barátokat akik segitenének megtaláli a helyem.
Tisztáznám még itt a legelején, h jelen mondandóm, nem bántás!
VálaszTörlésCsupán feljomályosítás arról, h miért kerültél ebbe a helyzetbe, (minek felismerése nem egy rossz dolog ;) ).
Megértem, h mire gondolsz, de azt ugye Te is belátod, h azokat a bizonyos hidakat, hogyan égeted fel?
Oké, h szeretnéd, h kedvesen bánjanak veled az emberek, de ehhez az kell, h te se kezeld őket, máshogy. Előbb adni kell, h kaphass!
Nem szereted ha bunkó módon lekoptatnak, de Te mit csináltál, mikor felégetted azokat a hidakat? Ugyan ezt.
Mert nem érdekel, nem volt hangulatod, vagy akármi más miatt, de úgy válaszoltál/viselkedtél, h nem vetted észre, h a másiknak, ez mennyire fáj, de persze mikor neked kellet vmi a másik azonnal ugorjon.
Nem gondolod, h ez nem fair?
Emberből vagy akik időnként hibáznak, ezért Emberek, de a hibákat ki lehet javítani, lehet belőle tanúlni, és megjegyezni őket, h legközelebb ne ismételd meg.
Nem mondom azt, h innentől kezdve mindenkinek mondj el mindent, csak azt, h légy kicsit nyitotabb az emberekre, fogadd el az ő rigolyáikat, próbálj segíteni, reagálj ha ők keresnek.
(Halkan megjegyezném, ha esetleg újfent nem találnád a szemüveged és ezért, nem látnád a sorok közt a lényeget: én itt vagyok, én is voltam ebben a helyzetben ezért tudom mit beszélek. Én itt vagyok és itt is leszek /feltéve ha túl élem a holnapi hajrát khm... melót/, csak vegyél észre.