Nem elég hogy küzdök az itthoni szenvedéssel… nem elég hogy
elhanyagolva érzem magam, törődésre vágyom… de még ez is. Mindenkit csak V
érdekel. És mindenki közli velem, hogy én már nem is számítók. Tehát nekem már
nem jár semmi, mindent a kicsi kap.
Szuper érzés… mondhatom… Nem lég hogy hirtelen egy orjási felelősség
szakadt a vállamra de még ez is hogy innentől semmi nem jár már. Kis kedvesség
csokika… semmi… Mert nem szoktam én toronyórát lánccal kérni… csak szeretettet.
De hát mit is akarok én?
A keresztapám 10 éve le se szarja a fejem, előtte azért
többet láttam. Tavaly huuu kétszer is találkoztam vele, akkor osszam be a
következő 40 évre?
Ezek előtt anyós pajti megkérdezi, hogy ugye nekem nem lesz
szülés utáni depresszióm? Áh nekem miért lenne? Hisz minden tökéletes! Minden a
legnagyobb rendben!
Végül is nekem mi bajom lehet? Miért is alakulna ki depim? Naphosszakat
egyedül vagyok mindenki csak V-re kíváncsi, a rokonaim rám se bagóznak, aki meg
bagózik nem jön ide, hogy akkor menjünk el sétálni, vagy valami. Miért is
alakulna ki nálam bármi is?
A barátaim pedig messze elkerülnek (nem írnak, nem hívnak, nem jelentkeznek), mert úr isten kis gyerek,
nem hívők, de kergetik a pénzt és imádkoznak utána… és arra sem érnek rá, hogy
beugorjanak egy teára/kávéra/sörre…
(Persze vannak kivételek... mert mindig vannak!)
És ezek után ne merészeljek depresszióba esni? Soha nem megy
semmi, nem haladok semmivel, de a világon mindennek rendben kell lennie… és
persze minden tökéletesen idilli.
Hát kinyalhatja mindenki a saját popóját!
Ja és a felelősség nem múlik el… itt nő mellettem, és V csak
könnyes szemmel néz, hogy anya miért sírsz, már megint mi fáj… Mert nem érti.
Nem tudja, még mennyire tud fájni, mikor elhagynak.
De már a könnyeket se érdemlik meg!
Mégis hullajtom, mert ha nem tenném bent maradnának és az
nekem fájna jobban…
Szóval nem hiszem hogy az üdítő kivétel leszek aki nem lesz depressziós... legalább magam előtt nem tagadom le, ez már félig gyógyulás nem?
