Úgy szeretnék haza menni...
De hát itthon vagy...
Ja itthon vagyok... de ez nem otthon....
Mikor rideg emberek néznek vissza rád és az egyetlen lény, aki örül mikor haza érsz az a kutya, akkor fáj... fáj a lét, fáj a levegő, és fázol...
Nem az vagyok akinek akarnak, így már nem is kellek, mert nem vagyok jó úgy ahogy vagyok...
Szóval álmomban jártam egy helyen ahol képzeletet felülmúló csodás békés ház nézet vissza rám, a kutya ott is örült nekem, mikor meglátta hogy haza értem. Aztán nyílik az ajtó, egy meleg mosoly napfényes előszoba, gyönyörű nappali, egy meleg tea, és ülünk a kanapén hogy nyugalom béke van. Meghallgatják bánatom, örömöm, a munkám. Meghallgatom a bánatot, örömöt, munkát, mindent mit mesélnek. Végül vacsora nevetve. Közben fürdés, és végül közös evés asztalnál, nincsenek csípős megjegyzések, szól a zene. Mindenki vidám.
Végül jő az ágy, de előtte még betérés a rejtett kis szobába egy könyvre, hogy élvezzük még az éjszakába nyúlóan azt a sok csodát ami körülvesz minket. Aztán eltántorgás az ágyba. Lámpa gép kikapcsolás. A bukóra kinyitott ablakon beáramlik a meleg éjszakai levegő, felmelenget.
Ezek után felébredek, körbenézek, és elkeseredve látom, hogy csak egy cetli fogad miszerint csináljam meg ezt meg azt. És amikor nem csinálom meg jönnek a beszólások, hogyha egész nap itthon vagy akkor mért nem csinálod meg.
Talán azért nem, mert épp készülök, hogy ne keljen tovább suliba maradnom... ne keljen tovább finanszírozniuk a dolgaimat. Ne keljen több dolgot rám áldozniuk, és hogy kikerüljek a képletből.
Ne keljen velem is számolni.
Ezekkel a gondolatokkal, az ember gyermeke vígan készül a vizsgájára... és még csak ne legyen meg az az érzése se hogy most még van esélye, mert nincs több esély, át kell menni és slussz.
Mentem tanulni...
(átmenekül a húga szobájába hátha ott békésebb)
